Szellemi törvények sorozat

A szeretet törvénye 2.rész

Az egyedüllét művészete

Vannak emberek, akik félnek az egyedülléttől, társ nélkül életképtelennek tartják magukat, úgy érzik, nem tudnak egyedül boldogok lenni, és azt remélik, hogy egyedüllétük megszűnik, mihelyt egy másik emberrel élnek együtt.

Két boldogtalan ember azonban nem lesz csupán azáltal boldog, hogy együtt él, különösen nem akkor, ha ehhez még az a félelem is társul, hogy a másikat elveszíthetem. Az igaz szeretet nem félelemre épül.

Az egyedüllét olyan feladat, melyet minden ember valamikor önmaga elé állít, és amely elől nem lehet megfutamodni: meg kell oldania.
Ez nem azt jelenti, hogy remetévé kell válni, az egyedüllét nem fájdalmas magány vagy izoláció.
Ha megtanulom, elsajátítom az egyedüllét művészetét, akkor tiszta öntudatra ébredek, az egy-létbe jutok.
Ebben a tudatban intenzív és mély kapcsolatba kerülök másokkal és rajtuk keresztül a mindenséggel, mely kapcsolat nem a gondolkodás révén jön létre, hanem a létezés minden szintjét átfogja. Ekkor és csakis ekkor válok autonómmá.

Az igaz szeretet, szerelem ekkor és csakis ekkor válik lehetővé.
Az ideális társat csak akkor tudom megtalálni, ha előbb magam is ideális társsá válok.

A nagy szerelmet csak akkor találom meg, ha önmagamban felfedezem. Ekkor ugyan már nincs szükségem kívülről jövő szeretetre, szerelemre, ám csak így tudom lehetővé tenni, a rezonanciatörvény szerint csak ekkor tudom magamhoz vonzani.

A társkapcsolat értelme abban rejlik, hogy a partner szembesít a hiányosságaimmal, megmutatja, hol nem vagyok még egészséges. A másik féllel folytatott viták végső soron tehát önmagamhoz vezetnek el. Ekképpen a partner, aki mellett megmaradok, mert szeretem, ideális társ számomra. Én pedig az ő számára. Együtt haladunk az önmagunk felé vezető úton.

A boldogságot nem úgy élem meg, hogy minél több szeretetet kapok a társamtól, hanem azáltal, hogy képességeimet optimalizálva egyre több szeretetet tudok adni és elfogadni. Mindaddig, amíg magam szeretni nem tudok, lelkem üres marad.

A társkapcsolat célja tehát nem az, hogy szeretetteljesen turbékoló pár legyünk, akik egymás nélkül élni sem tudnak, hanem ideális esetben az, hogy két ember egymással és egymás mellett „egészséges” legyen, akiknek már azért nincs szükségük egymásra, mert mindegyikőjük magába fogadta a másik minden aspektusát.

Hogyan jutok el az igaz szeretethez?

Az igaz szeretethez vezető úton az első lépés, hogy úgy kell a másikhoz odafordulni, hogy érte semmi jutalmat ne várjak, és magából az odafordulásból nyerjek magam számára boldogságot és megelégedettséget. Ha mégis kapok valamit, akkor az egy plusz ajándék.
Ha a szeretetben boldog akarok lenni, két dologtól kell megszabadulnom: attól a félelemtől, hogy nem fognak eléggé szeretni, és attól a vágytól, hogy a másikat birtokoljam.

Aki ugyanis fél és birtokolni akar, végül mindent elveszít.

A tartós szeretetnek a következő feltételei vannak:
-Csodálat
-Mindkét felet lelkesítő feladat
-Megértés

Ahhoz azonban, hogy rátaláljak az igaz szeretetre, először fel kell ismernem Istent az emberben, éspedig minden emberben.
Az igaz szeretet ugyanis határtalan és végtelen, nem szerethetek tehát egy embert úgy, hogy azzal a másikat kizárnám szeretetemből.
Az igaz szeretet tehát nem azt jelenti, hogy kapcsolatba lépek valakivel, hanem a szeretet, tárgy nélküli, egyszerűen áthat és betölti lelkemet. Csak miután teljes mélységemben áthatott, és miután felfedeztem mindenben az istenit, jön létre a „mindenek szeretete”, amely senkit nem zár ki magából.

Ez az igaz szeretet, együtt rezgést jelent az isteni Egy léttel, a mindenben megnyilvánuló Eggyel.
Nem kell megtanulnom szeretni, csak engednem kell, hogy a szeretet, amely az én benső valóságom, szabadon áramolhasson. Csak fel kell szabadítanom és le kell bontanom a blokádokat és akadályokat ahhoz, hogy a szeretet eltöltsön, és életemben láthatóvá váljék.
Mert ha valóban élek, a szeretet általam lesz.

A szeretet a mi valóságos létünk, ezért nem kell és nem is tudjuk megtanulni, csupán engednünk kell, hogy bennünk létezzen. Szeretetre ébredek azáltal, ahogy egyre inkább önmagam leszek, miközben egyre inkább „magamhoz térek”, mint egy öntudatát vesztett, aki újra feleszmél.
Miközben felhagyok azzal az igyekezettel, hogy más legyek, mint ami vagyok, és miközben felhagyok azzal, hogy valamely ideált akarjak megvalósítani, ezzel elismerem, hogy éppen olyannak kell lennem, mint amilyen vagyok, és csak így tudom betölteni helyemet és optimálisan megoldani a feladatomat, akkor szeretetre ébredek.

Ehhez az is hozzátartozik, hogy elfogadom, hogy az életemet meghatározó belső képek nem tőlem erednek.
Csak akkor tudom majd valóban a saját életemet élni, amikor más emberek elképzeléseitől elszakítom magam. Csak ekkor tudom elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok, és csak ekkor tudom magam igazán szeretni, és ekkor válok képessé arra, hogy másokat is szeressek.
Akkor már nem kell senkit kizárnom szeretetemből: igazi szeretővé válok.