A szeretet törvénye 1.rész

Szellemi törvények sorozat

 A szeretet törvénye 1.rész

A szeretet, alaptörvénye annak az erőnek, melyet mi Istennek nevezünk.
Ha meg tanulunk szeretni, és ezt párosítani is tudjuk bölcsességgel, akkor tökéletesek leszünk.

Feladatunk és egyben életünk értelme is ezen a Földön, hogy meg tanuljunk szeretni.
Nemcsak a partnerünket, hanem egy olyan, mindent átfogó szeretet képességét kell elsajátítanunk, amely többé már senkit és semmit nem zár ki. Ekképpen az Ő szeretetének hírnökei lehetünk.
A szeretet azt is jelenti, hogy lehetőséget adok mások számára önmaguk megismerésére.

Szerelmesnek lenni és igazán szeretni két különböző dolog, miként a virág és a gyümölcs. A gyümölcs megjelenésével eltűnik a virág. A szeretet azt jelenti, hogy megértően, tudatosan elfogadom a tökéletlent. Nem külső cselekedetekben nyilvánul meg, hanem létünk alapvetően megváltozik.
A szeretetben mindig éppen azt a társat találjuk meg, aki nekünk megfelel, ugyanis a rezonancia törvényének megfelelően csak ilyen partnert tudunk magunkhoz vonzani.

Igen gyakran csupán ezért keressük a szeretetet valamely partnerkapcsolatban, mert képtelenek vagyunk magunkat szeretni. Mindenki alkot magának egy ideálképet önmagáról, akár tudatosan, akár tudattalanul, és így saját másságát nem fogadja el. Minthogy a külső csupán a belső tükörképe, ekképpen saját külsejét is elutasítja. Az ideálkép azonban cél, és valamely célt csak úgy érheti el az ember, ha nekivág az útnak.

Azzal, hogy nem fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, csak azt az érzésünket erősítjük, hogy másmilyennek teremtettek bennünket. Másmilyenek azonban csupán akkor leszünk, ha megváltoztatjuk magunkat. És erre minden pillanatban lehetőségünk van. Ezzel a lehetőséggel azonban csak akkor élhetünk, ha előbb elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, és így is szeretni tudjuk magunkat.

Ha valakit szeretek, akkor önmagamat adom, az illetőnek a legjobbakat akarom és kívánom, anélkül hogy ezért bármiféle ellenszolgáltatást várnék. A szeretet adni akar, és az adásban teljesíti ki magát.
A szeretet az az öröm, amelyet akkor érzünk, amikor a szeretett emberre gondolunk, vagy a társaságában vagyunk, vagy valamely közösen végzett munkában beteljesülést találunk.

A szeretet azt is jelenti, hogy megnyitom magam, és beengedem a többieket, hagyom, hogy részt vegyenek mindabban, ami engem foglalkoztat, megosztom magam velük, önmagamat felkínálom nekik.
A szeretet azt is jelenti, hogy örömmel munkálkodom mások javán, és hozzájárulok személyes kibontakozásukhoz.

Gyakran mondjuk: „szeretlek”, ám többnyire ezen azt értjük: „szükségem van rád”, vagy: „ne hagyj el”.
Mindez azt mutatja, hogy az igazi szeretetet még nem tapasztaltuk meg.
Ennek előfeltétele, hogy önmagunkat feltétel nélkül elfogadjuk, és olyannak szeressük, amilyenek vagyunk. Ennek segítségével eljutunk oda, hogy egyedül is boldogok és elégedettek leszünk, s akkor mások kritikája már nem érint bennünket fájdalmasan, nem függünk többé másoktól.
Ameddig ugyanis szükségem van másokra, nem vagyok teljesen szabad. Mihelyt megszabadulunk attól a félelmünktől, hogy egyedül maradunk, képesek leszünk partnerünknek is nagyobb szabadságot adni.
Csak ekkor válik lehetővé az igaz szeretet, mert a szeretet nem zár be, és nem tart fogva. Ha megpróbáljuk a másikat láncra verni, meghal a szeretet, és nem marad belőle más, mint a megszokás.

Vonzódunk a hozzánk hasonlókhoz, mert általuk megerősítve érezzük magunkat abban, amilyenek vagyunk.
Ugyanakkor az ellentétek, amennyiben kiegészítik egymást, vonzzák is egymást. Mindarra, ami bennünket tökéletessé tesz, szükségünk van, és magunkhoz vonzzuk.
Azt mondhatjuk hát, hogy az alapvető hasonlóságok egy kapcsolat alapját adják, az egymást kiegészítő különbözőségek pedig az igézetet.

A szerelmes szélsőséges hangulatváltozásokat és féltékenységet érez, és a külső szemlélő számára meglehetősen önzőnek tűnik, mivel érzései viszonzását várja el.
Sok esetben egyenesen fenyegető, követelőző, sőt fojtogató lehet szerelme tárgya számára, akitől folyvást azt követeli, hogy adja szerelmének egyértelmű bizonyítékát.
A szerelmes birtokolni akarja szerelmét, kisajátítani, függővé tenni. Csakhogy mindaddig, amíg a szeretetben a függőségnek bármilyen formája megvan, a kapcsolat nem tökéletes.

A szeretet azt a vágyat kelti életre szívemben, hogy a másik boldog legyen, és kész vagyok ennek érdekében bármit megtenni: időt adni neki, ha időre van szüksége, figyelmet, ha figyelemre van szüksége, és szabadságot, ha szabadságra van szüksége.
A szeretetben nem várok feltétlen viszonzást, cselekedeteim mozgatórugója a gyengéd odafigyelés, nagyrabecsülés és csodálat. Szerethetek mellette másokat is, és ezt a jogot neki is megadom. Érzelmileg független vagyok a másik reakcióitól, mert szeretem őt, függetlenül attól, hogy érzelmeim viszonzásra találnak-e vagy sem.

Művészet-e a szeretet?

Sokan úgy vélik, hogy a szeretet, szerelem a véletlen műve, ami felbukkan az ember életében, ha éppen szerencséje van.
Ám ha a szeretet, szerelem művészet, akkor tudnom kell az összefüggéseket, és készen kell állnom, hogy mindent megtegyek, ami szükséges.
És éppen ez a probléma, hogy a legtöbb embert a szeretetnek csupán egy része érdekli, éspedig az, amelyet ő kap.
Azt akarja, hogy őt szeressék, és igen kevéssé törődik azzal, vajon ő maga képes-e szeretetet adni.

Sokan úgy vélik, hogy nincs is mit tanulni, hiszen a szeretet, szerelem nem az egyén képességeitől, hanem a szerelem, szeretet tárgyától függ.
Ha rátalálok az igazi páromra, akkor a szerelem, szeretet magától jön, vélik sokan.
Ám elfelejtik, hogy a szeretet egyszerre jelenti, hogy adok és kapok, és mindig az adással kezdődik.
Ez a szeretet, szerelem legnagyobb titka.

Az ideális partnerkapcsolat

Minden ember keresi tökéletes társát, és csak kevesen érzik úgy, hogy meg is találták.
Az eszmei társ, az úgynevezett lelki társ az, aki mindkettőjük számára lehetővé teszi az optimális fejlődést.

Nem csupán két ember közötti kapcsolatról van szó, hanem két lélek között létrejött kapcsolatról, s ebből a tényből az együttélésre és a szeretetre vonatkozóan nem kevés tanulság vonható le. Lelki társamat a lélek szintjén találom meg, nem a szerepek és elvárások szintjén. Ekképpen lesz ő az én számomra „kapu a belső Paradicsomhoz”, amely saját tökéletességemhez vezet.
Úgy szeretem őt, ahogy van, és nem olyannak, amilyennek véleményem szerint lennie kell.
A lélektársi kapcsolatban az a cél, hogy teljesen önmagam legyek, és a társamat hozzásegítsem ahhoz, hogy mindazokat a gondolat- és érzelemmintákat feloldja, melyek bennünket újra meg újra az elvárások és szerepek szintére rántanak le. A szabadság és bizalom légkörében élek vele, amelyet kizárólag az igaz szeretet, szerelem tesz lehetővé.

Lelki társakként olyan szeretetben élünk, amely szabadságot ad, és mindkét fél számára a továbbfejlődés távlatait nyújtja.
Ez a szeretet utat mutat ahhoz, hogy saját igazságomat megtaláljam és kövessem.

Szabadság létezik valamely társ szeretete, szerelme nélkül is, a szeretet azonban nem létezik szabadság nélkül. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a másiknak szabadságot adok, hanem azt is, hogy magam szabad maradok, anélkül hogy rá lennék utalva a másikra. Csak akkor vagyok mellette, amikor én is úgy akarom, nem pedig akkor és azért, mert kell!

Egy ember egész életében az ideális partnert kereste. Gazdag lett és híres, de egyedül maradt. Amikor megöregedett, megkérdezte őt egy riporter, sikerrel járt-e a keresgélése, mire ő ekképpen válaszolt: „Igen, megtaláltam az igazi párom. Amikor harmincéves voltam, akkor találkoztam vele. De sajnos ő is az ideális partnert kereste!”

Mi is úgy járunk, mint ez az ember, keressük az ideális partnert, s közben megfeledkezünk arról, hogy a rezonancia törvénye értelmében csak akkor tudjuk magunkhoz vonzani, ha előbb mi magunk válunk ideális partnerré.
Így tehát az a társ, akivel e pillanatban éppen együtt vagyunk, pontosan az ideális társunk, minthogy éppen azt a leckét kínálja nekünk, melyet még meg kell tanulnunk ahhoz, hogy valóban ideális társak legyünk.

Rendre elkövetünk egy másik hibát is: kívül keressük a szeretetet – azt akarjuk, hogy bennünket szeressenek.
Tudattalanul gyermekkorunkba vágyódunk vissza, amikor szerettek minket, éspedig olyannak, amilyenek voltunk. Gondoskodtak rólunk, és biztonságban éreztük magunkat, érthető tehát, hogy a gondoskodásnak, a biztonságnak és szeretetnek ezt az érzését szeretnénk továbbra is megélni.

Csakhogy nem kaphatok több szeretetet, mint amennyit magam képes vagyok adni.

Az anyai szeretet az élet „előlege” volt, melyet felnőttként vissza kell fizetnem, mert csak akkor arathatok, ha már vetettem. A szeretet olyan, mint egy magányos hegyi kunyhó, amelyben az ember csak azt találja, amit magával visz.
Hagyjunk hát fel azzal, hogy a szeretetnek csupán egy részével törődünk, éspedig azzal, amit mi kapunk, és lássunk hozzá, hogy magunk is adjunk, hogy a szeretetben beteljesítsük magunkat, hogy magunk is igazi szeretővé váljunk.